Corvo egy last-minute ötlet volt. Nem terveztem még egy szigetet bezsúfolni az Azori-szigeteki utazásunkba, de végül győzött a „most vagyunk itt" gondolata, és rászántunk egy napot erre a szigetre. Spoiler alert: nagyon nem bántuk meg.
2026. május 14.
Corvo az Azori-szigetek legtávolabbi szigete, Magyarországról nézve pedig egy kicsit macerásabb az eljutás ide, így mindenképpen úgy érdemes meglátogatni, hogy több szigettel kötöd egybe az utadat.
Mivel az eredeti tervemben már benne volt Flores-szigetének meglátogatása – és ugye innen érhető el legegyszerűbben Corvo –, így adott volt, hogy tegyünk ide egy kis kitérőt.
Még otthon kiválasztottam egy napot a corvói kiruccanásunknak, és foglaltam egy motorcsónakos túrát. Ez a túra nemcsak a transzfert tartalmazta, hanem Flores partvidékén is megnéztünk néhány látnivalót, illetve a delfinkeresés is a csomag része volt. (Ennek foglaláskor még örültem, később már nem, de erre is kitérek majd.)
Végre eljött a nap, amit amúgy nagy izgalommal vártam. Egész korán érkeztünk a Santa Cruz-i kikötőbe, mert bár Floresen nem kell tartani a reggeli forgalomtól, a bérelt Pandánkkal eljutni a sziget egyik feléből a másikba… hát, nem bíztuk a véletlenre.
Mivel nem is reggeliztünk, illetve nem tudtuk, mennyi időnk lesz a nagy kráternél, előző nap készítettünk szendvicseket, és vettünk nasikat is. Emellett kitűztem magamnak a célt, hogy megpróbálom megchallenge-elni a finnyás énemet, és Corvón adok egy esélyt a polipnak. Bármennyire is sírtam belül a gondolattól.
Szépen lassan gyülekezni kezdtünk a kikötőben; a miénken kívül még két csónak volt, a mi skipperünk pedig természetesen késett. De az is kiderült, hogy ő a legjobb fej (innen is köszi az élményeket, Hugo).
A legjobb napot fogtuk ki a hajózásra, mert aznap volt a legháborgóbb a tenger. Ezen kívül az sem segített, hogy Hugo „életünk legemlékezetesebb napját" akarta számunkra megteremteni, és úgy verődtünk a hullámoknak, hogy minden egyes csapódásnál azt éreztem, hogy a gyomrom a torkomig ugrik fel.
Így telt az első 5 perc nyugiban, aztán kezdődött a több mint 1 órányi szenvedés. Ennek az 1 órának a fele hányingerrel, a másik fele pedig pánikrohammal telt. Egyébként vicces, mert sosem volt még hasonló problémám, de most előjött. És akkor szomorúan konstatáltam, hogy bármennyire is szerettem volna, nem fogom megkóstolni a polipot, mert nem lenne jó visszafelé úton nyakon hányni az előttem ülőt. (Na jó, talán egy picit örültem is ennek - mármint nem a hányásnak…)
A túra egyébként fantasztikus volt, eszméletlenül szép helyeket néztünk meg. Nagyon különleges élmény volt látni Flores partvidékét, a lezúduló vízeséseket és a barlangokat.
Meglepetésként még egy vízesés alatt is átmentünk, szóval nem sikerült szárazon megúszni az utat.
S habár csak elvétve láttunk egy-egy delfint, így is nagy élmény volt, de azért marhára örültem, hogy végre kikötöttünk Corvón.
Több taxi is várt minket a kikötőben, így egyáltalán nem kellett izgulni azon, hogyan jutunk fel a Caldeirão-hoz. Ha több napra jöttünk volna, biztosan a gyaloglást választottam volna, de így több időt tölthettünk fent. Az út kocsival körülbelül 15–20 perc volt, és fejenként 10 euróba került (oda-vissza, szóval szerintem teljesen megérte).
A Caldeirão-ról azt érdemes tudni, hogy egy nagyjából 430 000 évvel ezelőtti vulkánkitörés során keletkezett, amikor is beszakadt a fő kráter, és gyakorlatilag önmagába roskadt a vulkán, így jött létre a ma is látható nagy kaldera a sziget közepén (a Caldeirão szó szerint üstöt jelent, ami tényleg leírja a látványt, amit nyújt), megfűszerezve csodás kis tavakkal.
Már a vízről látszott, hogy ködben van a sziget teteje, emiatt kicsit féltem is, hogy semmit sem fogunk látni. A félelmem be is igazolódott, mert amikor felértünk, tényleg az orrunkig sem láttunk. A taxis bácsi közölte, hogy három óra múlva itt van értünk, így el is indultunk felfedezni a helyet (már amennyit láttunk belőle). Én nyilván odamentem az első bocikhoz, akiket megláttunk, ők viszont nem annyira örültek a figyelemnek, és ott is hagytak.
Ahogy a bociktól visszatértünk a túraösvényhez a kráter tetején, észrevettük, hogy kezd felszállni a köd. Nem több mint 2 perc alatt gyönyörűen kitisztult a látvány, úgyhogy természetesen lőttünk néhány képet fentről, majd el is indultunk lefelé a túraösvényen.
A délelőtti órákban érkeztünk, és volt pár ember rajtunk kívül, de szépen oszlott a tömeg. Három óra elteltével viszont, amikor már indultunk vissza, sokkal többen voltak, így örültem annak, hogy mi még kiélvezhettük a „magányt".
A túra lefelé sziklás és meredek, túracipő nélkül el sem indulnék. Ahogy leértünk, mindenhol bocik vettek körbe. Kicsik és nagyok. Azt hittem, elájulok, annyira imádtam az egészet.
Sajnos arra nem volt időnk, hogy tegyünk egy kört a kaldera közepén lévő tavak körül, de egy darabig elmentünk, és kiválasztottunk magunknak egy kis dombot, ahonnan csodálatosan be lehetett látni az egészet. Ebben a gyönyörű látványban és csöndben fogyasztottuk el a kis elemózsiánkat, és csak élveztük, hogy ott vagyunk.
Fél óránk maradt visszaérni a taxihoz, így összeszedtük magunkat, és nekivágtunk felfelé – ami sokkal rosszabb volt, mint lefelé, és abban sem voltam biztos, hogy odaérünk, főleg mert többször is megálltam teheneket fotózni, az egyik pedig majdnem meg is támadott. :D
Végül korábban felértünk, mint a megbeszélt időpont, így még egy negyed órát nézelődtünk, és néztük, ahogy az emberek vagy felfelé szenvednek, vagy lefelé. A másik oldalról pedig a végtelen óceán és Flores-szigete látszott.
Szerintem mondanom sem kell, de ez volt az egyik legkülönlegesebb látvány, amiben valaha részem volt, és borzalmasan szerencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem.
Visszafelé Carlos, a sofőrünk még megállt egy kilátópontnál, ahol megnézhettük felülről is, hogy valójában mennyire apró a sziget egyetlen települése, Vila do Corvo, és hogy milyen szürreálisan kicsi repülőtere és kifutópályája van ennek a szigetnek. A településen a 2023-as adatok alapján 435 ember él, tehén pedig két-háromszor ennyi, és az élet, ha lehet, még lassabb, mint Floresen. Paradicsom az olyan aszociális embereknek, mint én. :D
Még volt időnk a hajónk indulásáig, így előbb beültünk egy kocsmába, ami a helyiek szociális tere lehetett, mert meglepően sokan voltak, sörözgettek, nézték a híreket. Csatlakoztam én is a tévénézéshez, és a mai napig meg vagyok győződve arról, hogy mindent értettem belőle (csak pár szót tudok portugálul).
A kocsma után még a településen is szét akartunk nézni, így elindultunk gyalog. Megtaláltuk szerintem a világ legkisebb (önkiszolgáló) benzinkútját, majd betértünk 2 múzeumba is, az egyik ingyenes volt.
Kicsit elrohant az idő, így a kikötő felé sietve útközben egy háznál ki voltak rakva szuvenírek, ott vettünk egy mágnest egy helyi nénitől, majd siettünk tovább, hogy elérjük a vízitaxinkat.
A visszaút már sokkal gördülékenyebben telt, a rosszullét sem jött rám, mondhatni élveztem is.
Késő délután érkeztünk meg, így egy pihenő után még meg tudtuk nézni Európa utolsó naplementéjét a kontinens legnyugatibb pontjáról.
