Ilha das Flores – a sziget, ami megtanít lelassulni

Amikor tervezgettem az Azori-utat, még számolgatnom kellett a szabadnapjaimat, és nem szerettem volna már az év első felében ellőni az összeset.

Így végül a teljes utazásra – Lisszabonnal együtt – jutott 10 napunk.

Annyi ajánlót olvastam arról, hogy nem éri meg ilyen rövid idő alatt több szigetet is meglátogatni, hogy nem lehet kiélvezni vagy bejárni őket ennyi idő alatt, és a többi. Viszont amikor először láttam képet az Azori-szigetekről, amikor igazán beleszerettem ebbe a helybe, akkor Flores szigetéről láttam fotókat, és úgy éreztem, nem hagyhatom ki ezt a szigetet.

Úgyhogy nagyjából fele-fele arányban osztottam el a napokat São Miguel és Flores között.

2026. május 12.

Május 12-én délután érkeztünk meg a szigetre, a lehető legkisebb repülőgéppel. Komolyan, nem volt nagyobb egy busznál.

A repülőtér Santa Cruz das Flores város közepén található, és a kis repülőgéphez hasonlóan egy kicsi, de nagyon otthonos repülőtér. Az érkezési szint egyetlen apró helyiségből áll, itt vettük át a csomagokat is.

Autókölcsönzőnek az AddCar-t választottuk, akik kicsit messzebb vannak a reptértől, de már ott vártak minket a kocsival, így szerencsére nem kellett messzire menni. Side note, hogy borzalmasan magas foglalót (1300 euró!) kértek el, így legközelebb biztosan keresek alternatívát autókölcsönzésre.

Ahogy átvettük a Fiat Pandát, el is indultunk a sziget másik oldalára, Ponta Delgadába (ezen a ponton már kezdett összezavarni a sok Ponta Delgada), ahol a szállásunkat foglaltam.

Egy óriási családi házban szálltunk meg, legalább 8-10 ember kényelmesen elfért volna benne. A szállásadók nagyon kedvesek voltak, ajándékkosárral, friss gyümölcsökkel és tojással vártak bennünket. A hűtőben is voltak dolgok, amikről mondták, hogy nyugodtan fogyasszunk belőlük. A konyha is jól felszerelt volt, minden megvolt ahhoz, hogy reggelit tudjunk készíteni magunknak.

Bár később több szempontból is tapasztaltuk, hogy még nem tört be ide annyira a turizmus, már érkezésünkkor is figyelmeztetett a szállásadónk, hogy ha vacsorázni szeretnénk másnap, még aznap menjünk be a helyi étterembe megrendelni.

Szóval ahogy lepakoltunk, már indultunk is a kisboltba, ami már csak fél óráig volt nyitva.

Na most én komolyan mondom, ennyire kedves emberekkel nagyon ritkán találkozom. Nyitottak, érdeklődőek, és azt érzed, hogy szívesen látnak. Még akkor is, ha nem beszéltek egy nyelvet.

Megvolt a foglalás, már hulla fáradtak voltunk, de nem bírtuk ki, hogy ne menjünk még el egy nagy sétára, mert annyira gyönyörű volt minden. Felsétáltunk egy dombra, ahol találkoztunk kecskékkel, aztán úgy láttuk, ideje visszafordulni, különben ránk szakad az ég.

Este annyira izgatott voltam, hogy alig tudtam aludni.

2026. május 13.

Már eleve úgy indultunk neki ennek az útnak, hogy megpróbálkozunk a slow life-fal, ami amúgy sajnos alapból távol áll tőlünk (főleg tőlem).

Reggel nem keltünk annyira korán, nyugisan megreggeliztük a kapott tojásokat, majd elkészültünk és nekivágtunk a sziget felfedezésének.

Az én fejemben ez a sziget sokkal kisebb volt, mint a valóságban. Valamiért azt gondoltam, fél óra keresztülautózni, de a kis Pandánkkal azért ez távol állt a valóságtól.

Nagyjából terv nélkül indultunk neki. Vagyis a terv az volt, hogy majd útközben kitaláljuk.

Az első megállónk két meseszép krátertó volt, a Lagoa Negra (Fekete-tó) és a Lagoa Comprida (Hosszú-tó). Ironikus módon nem a sötétebb tó a Negra.

Ami a legfurcsább volt, és nehezen tudtam hová tenni, az az, hogy sehol nem volt ember. Se az utakon, se a kilátóknál. Egy-két amerikai turista, ennyi.

Számomra ez nagyon szokatlan volt, de iszonyatosan élveztem.

A második megállónk egy olyan hely volt, amit mindenképpen meg akartam nézni: Poço da Ribeira do Ferreiro, vagy ahogy sokan hivatkoznak rá, a „real-life Jurassic Park”.

Egy rövid, nem annyira technikás, de a nedves klíma miatt picit csúszósabb terepen kell felfelé mászni, hogy elérjük ezt a mesés helyet, ahol a Cascata da Ribeira do Ferreiro vízesései tükröződnek a tó felszínén.

Szerencsénk volt, mert amikor megérkeztünk, itt is csak mi ketten voltunk, és körülbelül húsz percig élvezhettük a magányunkat.

Felkötöttük a függőágyainkat, és egy órán keresztül csak néztünk ki a fejünkből, és csodáltuk a tájat.

Az út vissza a parkolóhoz már egy kicsit trükkösebb volt: lefelé a csúszós sziklák nem igazán könnyítették meg a helyzetet, de végül szép óvatosan haladva visszajutottunk a kiindulási ponthoz, ahol már több autó is parkolt (amikor elindultunk, a miénken kívül csak egy volt).

Folytattuk a sziget felfedezését. Útközben több kilátópontot és tavat is megnéztünk, és felautóztunk a sziget legmagasabb pontjaira.

Végül délután kettő óra körül döntöttük el, hogy valamit enni kellene. A térképet nézegettük, mi van közel, vagy mi van nyitva, végül egy kis kávézó-kifőzdét találtunk Lajes das Floresben (Café Porto Velho/Café Old Port). Itt csak egy-egy sütit ettünk, illetve nagyon finom kávét ittunk, mert nem akartunk sokat enni vacsora előtt.

Miután feltankoltunk, kicsit sétáltunk a környéken, majd leautóztunk a kikötőbe, ahol éppen nagy munkálatok zajlottak.

Még sok időnk volt a vacsoráig, ezért nézelődtünk a térképen, hogy mi van a közelben, így találtuk meg a Miradouro da Fajã de Lopo Vaz kilátópontot, ahonnan valami eszméletlen panoráma nyílt az óceánpartra. Persze mi nem álltunk meg itt, mert egy túraútvonal levezetett a fekete homokos tengerpartra, amit nem hagyhattunk ki.

Bár annyi eszünk volt, hogy víz nélkül vágtunk neki, a „nincs messze” címszóval, azért egy bő egy óra alatt jártuk meg oda-vissza, viszont nagyon megérte, mert ez volt az egyik legszebb túránk a szigeten.

Még vacsora előtt visszatértünk a szállásra lezuhanyozni és rendbe szedni magunkat, mert azért megizzasztott az egész napos túrázás a párás levegőben.

Az étteremben nagyon kedvesen fogadtak minket, és bár nagyon válogatós vagyok, főleg, ha tengeri dolgokról van szó, a helyi halspecialitást választottam, amit tényleg istenien készítettek el. De azért továbbra sem lesz a kedvenc választásom a hal.

A vacsora mellé még kértünk a kedvenc helyi italunkból, a maracujás Kimából, és a szállásunkra már gurulva tértünk vissza.

2026. május 14.

A nap fő programja a szomszédos Corvo szigetének meglátogatása volt, amiről egy külön bejegyzést tervezek írni.

Délután tértünk vissza Flores szigetére, ahol az első dolgunk az volt, hogy valami kaját keressünk.

Véletlenül pont Lajes das Floresbe tértünk vissza, ahol ettünk egy hamburgert, ami a helyi édes kenyérből, a bolo lêvedóból készült. Kinézetre a Madeirán kóstolt bolo do cacóra hasonlít, ízben viszont a madeirai kenyérrel ellentétben édes volt. Nekem nem annyira ízlett. A bolo do caco kicsit magasra tette nálam a lécet.

Mivel az utolsó esténk volt a szigeten, és úgy láttuk, kezd kiderülni az ég, nagy reményekkel ültünk be az autóba, hogy a sziget nyugati oldalára érjünk, és elcsípjük a naplementét Európa legnyugatibb települése, Fajã Grande partjánál. A térkép tök szépen jelöli ezt a kis sziklákkal borított partszakaszt „Ponto mais ao Oeste da Europa”, azaz Európa legnyugatibb pontja néven. Óriási szerencsénk volt, mert egy kis időre elvonultak a felhők a horizonton, így meg tudtuk nézni, ahogy utoljára megy le a nap Európában, illetve innen szépen látszott a Monchique-szikla is, ami valóban a kontinens utolsó szárazföldi pontja.

2026. május 15.

Utolsó napunkon Flores szigetén nem annyira siettünk reggel.

Délután indult a gépünk vissza São Miguelre, így még volt egy kis időnk, hogy felfedezzük a sziget nyugati oldalát.

Miután elhagytuk a szállást, az első utunk a Miradouro da Baía de Alémhoz vezetett, ami egy hangulatos kis kilátópont az óceánra és a Ponta do Albernaz világítótoronyra. Itt nagyon jó képeket lehet lőni, és a nyuszikon kívül általában egy lélek sem jár erre.

Utunkat az elmúlt napok szellemiségében folytattuk a sziget nyugati oldalán. Több helyen is megálltunk kilátást és vízeséseket nézni, valamint egy elhagyatott, vulkanikus kövekből épült falut is felkerestünk. Szándékosan nem nevezem meg egyesével a kilátókat, hiszen a sziget tele van velük, szinte minden sarkon van valamilyen látnivaló.

Utolsó megállónk Fajãzinha volt, ahol a gyönyörű Nossa Senhora dos Remédios templomot néztük meg, illetve tartottunk egy pisiszünetet is. Ez utóbbit azért is említem meg, mert én tipikusan szorongok attól, ha megyek valahová, hogy lesz-e majd lehetőség kulturált körülmények között elvégezni a dolgom. Az Azori-szigeteken viszont abszolút nem kellett ilyeneken aggódnom, mert mindenhol volt tiszta, kulturált és ingyenes mosdó. Ez annyira hiányzik Európa többi részéről.

A templom után a repülőtér felé vettük az irányt, leadtuk az autót ugyanott, ahol felvettük, majd a kis, otthonos reptéren várakoztunk a check-inre. Annyira pici volt az egész reptér, hogy tényleg otthonosan tudtad érezni magad. Az emeleten még a biztonsági ellenőrzés előtt ettünk egy nagyon finom zöldséglevest és Queijada-t, majd hangosbemondón szóltak, hogy aki São Miguelre megy, az lassan fejezze be az ebédjét, és induljon meg a biztonsági ellenőrzés felé.

Lélekben már itt elkezdtem búcsúzkodni a szigettől, de közben csak azon kattogott az agyam, hogy én ide még nagyon sokszor vissza akarok térni.

Érintetlenség, nyugalom, béke, lassú élet: ezek olyan dolgok, amiket már nem sok helyen lehet megtalálni ezen a világon, de itt, Európa egy kis rejtett zugában még igen, és ez az, ami miatt az ember vissza fog vágyni, ha egyszer meglátogatta ezt a szigetet.”