Az első Azori-szigetem: São Miguel

2024 év elején merült fel először a gondolat, hogy utazzunk el az Azori-szigetekre. Akkor ezt elvetettem, mert megijesztett, mennyi sziget és mennyi lehetőség van a szigetcsoportban, és kicsinek éreztem magam a feladatra, hogy ezt megszervezzem.

Így végül Madeirára utaztunk el, amit nagyon nem bántam meg, és nagyon szerettem is. A szervezés sem jelentett akkora stresszt, hiszen egyetlen sziget (oké, ott van Porto Santo is, de az nem volt annyira a radarunkon).

Eltelt két év azóta, és én egyre sürgetőbbnek éreztem a hangot a fejemben: csináld meg. Így döntöttük el, hogy végre májusban elindulunk erre a csodálatos utazásra.

Az első sziget egyértelmű volt, hogy São Miguel lesz, hiszen ez a fősziget, és innen repülővel (vagy vízi úton) a többi sziget is könnyen megközelíthető.

Lisszabonból indultunk, ami Porto mellett az egyik kapuja az Azori-szigeteknek.

2026. május 09.

Már sötétben érkeztünk meg, és az eső is enyhén szemerkélt. Az autókölcsönzőnél legalább 40 percet álltunk sorba, és végül nem azt az autót kaptuk, amit előre kiválasztottunk, mert ajánlottak egy nagyobb autót, ami viszont magasabb is, és végül tényleg jobbnak bizonyult a kevésbé autóbarát utakon. Az egyedüli dolog, ami sokkolt, az a kaució volt. 1300 euró. Hagyjuk is.

Amint megkaptuk az autót, indultunk is a szállásra.

A szállással kapcsolatban nem voltak nagy elvárásaim, úgy voltam vele, hogy az számít a legkevésbé, ezért amikor foglaltam, nem is nagyon nézegettem a képeket róla, csak legyenek meg az alapigényeink és ne legyen egy vagyon, akkor tökéletes.

Nos, szerintem még sosem ért ekkora meglepetés, amikor megérkeztünk valahova, mert fantasztikusan hangulatos volt a szállás.

A sziget északi, dombosabb részén, egész magasan volt, borzasztóan otthonos kis faház, az esti kis hangulatfényekkel meg pláne. Mire megérkeztünk a szállásra, már szakadt az eső, nem sok minden látszott a kilátásból. Egyedül a macskákat szúrtuk ki a sötétben, ami nálunk mindig extra pont.

2026. május 10.

Másnap nem volt problémánk a koránkeléssel. Az első dolgunk volt megnézni, hol is vagyunk. Mondanom sem kell, mennyire elképesztő látvány volt az ébredező sziget és a felkelő nap. Az ég borult volt (szinte az egész ott-tartózkodásunk alatt), de nem izgultunk ezen egy percig sem, ahogy az esőn sem.

A szállásadóktól kaptunk helyi finomságokat, mint lekvár, keksz, tej, és mivel nem volt reggelink, ezt fogyasztottuk el a teraszon.

Kinéztünk a térképen egy kávézót a közelben, ahova elsétáltunk, és ami végül inkább egy kocsmának bizonyult, de a kávé meg a csokitorta (nem tudtunk ellenállni) finomnak bizonyult.

Szerintem már érezhető az elbeszélésemből, mennyire nem rohantunk.

A szállásra visszaérve nyugiban összepakoltuk a holminkat, ami kellhet a nap folyamán, és elindultunk útnak. Az első állomásunk meglepő lesz: a Decathlonba mentünk először. :D

Mindkettőnknek szüksége volt egy-két dologra, így ott kezdtük a napot.

Az első igazi megállónk egy elképesztően szép kilátópont (mondjuk van jó pár belőlük a szigeten), a Miradouro de Santa Iria volt.

Amikor megérkeztünk, volt egy kis tömeg, állt a parkolóban 1-2 turistabusz, de kb. 10 perccel az érkezésünk után egy kicsit intenzívebben kezdett el esni, és nagyon gyorsan elpárolgott a tömeg. Csak mi ketten maradtunk és egy néni fényképezőgéppel, így ki tudtuk élvezni az első pillanatainkat a szigeten.

Ami szintén kellemes meglepetés volt itt, hogy volt mosdó, ráadásul ingyenes volt, és elég kulturált. Én ezeknek mindig tudok örülni, szerintem alapjog a pisiléshez való jog! Na, mindegy.

A kilátópont után – szintén a térkép segítségével – találtunk egy közeli túraútvonalat, ami elég csábítóan hangzott. Vízesések, források és sok-sok kilátópont.

Nagy nehezen megtaláltuk hozzá a parkolót, majd el is indultunk. Szerintem 3 percet sem mentünk, de már meg is találtuk az első vízesést. Az útvonal végig nyirkos, csúszós volt, de a látvány kárpótolt a nehézségekért. Igazi esőerdő-hangulat a sok csodás, zöld növényzettel és gyönyörű virágokkal, és alig találkoztunk emberrel, talán összesen négy emberrel az egész útvonalon. Na de bocival annál többel!

Amikor kiértünk az erdős részről, egy darabig a műúton sétáltunk (dombnak felfelé és jó kanyargós utakon, mert úgy a jó!). Szerencsére egyetlen autó sem jött, és ezt nagyon szeretem abban, hogy nem főszezonban utazunk.

Pár száz méter után letértünk a műútról, és nagyon hamar megláttuk a teheneket. Na, hát én legalább 1 órára leragadtam velük, közben Gergő megnézett egy kilátópontot.

Egyre magasabbra másztunk, és egyre elképesztőbb lett a kilátás. Még volt két kilátópont és egy magas, fából épült kilátótorony, ami szélben még számomra is picit ijesztő volt. A háborgó óceán viszont fantasztikus látvány volt.

Az egész körtúra körülbelül 3 óra volt, de én már itt azt mondtam, ha most, ebben a pillanatban haza kellene menni, én már akkor is nagyon elégedett lennék.

Délután 2 óra volt, mire visszaértünk az autóhoz, és gyorsan ki is néztünk egy éttermet, mert farkaséhesek voltunk.

Mindketten kértünk egy szezonális zöldséglevest, ami elég népszerű az Azori-szigeteken, sok helyen a kínálat része, és amúgy istenien készítik el. Második fogásnak én nem kívántam semmi húsosat, így csak egy egyszerű spárgás tésztát ettem.

Ebéd után indultunk is tovább, a két leghíresebb kilátópont volt a terv.

Az első utunk a Miradouro da Vista do Rei-hez vezetett, ahonnan a Sete Cidades ikertóra nyílik eszméletlen panoráma. A tó jellegzetessége, hogy egy alvó vulkán kráterében alakult ki, és két kisebb, ökológiailag különböző tóból áll (Lagoa Verde, azaz Zöld-tó, és Lagoa Azul, azaz Kék-tó), amit egy vékony kis földszoros választ el.

Itt elindultunk egy kisebb sétára, és csak élveztük a panorámát, de nem sokáig időztünk itt, mert várt egy másik helyszín, talán az Azori-szigetek leghíresebb helyszíne.

És sok embernek a legnagyobb csalódása, köztük nekünk is. :D

Én már tudtam, hogy nem fogunk látni semmit. Készültem erre lelkileg is, és a webkamerát is folyamatosan néztem, reménykedve, hogy kitisztul az idő.

Nem igazán volt kedvem elindulni a parkolóból, mert óriási köd volt mindenhol, de végül nekivágtunk a kb. 20 perces túrának a Miradouro da Boca do Inferno-hoz, azaz a ,,Pokol Szája” nevezetű kilátóhoz.

Innen tiszta időben tényleg gyönyörű a kilátás, és kicsit csalódott voltam, amiért nem láthatjuk, de végül a csalódottság átfordult hálába, hogy itt lehetünk, ketten, mert hát ki jönne ide a ködben, és még egy kedves kismadár is közel merészkedett hozzánk és felvidított, aki valószínűleg nem jött volna oda, ha tömeg van. Na meg hát az ide vezető túra is csodálatosan szép volt.

Ezekkel a pozitív gondolatokkal indultunk el Ponta Delgada felé, ahol egy boltban feltankoltunk kajával és nasikkal, és élményekkel teli szívvel indultunk vissza a szállásunkra.

2026. május 11.

A második napot egy olyan helyen kezdtük, ahonnan úgy gondoltam először, hogy én nem akarok menni, mert túl kevés időnk van a szigeten, de végül a volt kolléganőm győzött meg, hogy ne hagyjuk ki. És hogy én mennyire örülök annak, hogy meggyőzött!

A Caldeira Velhában található fürdő (Centro de Interpretação Ambiental da Caldeira Velha) parkolójában egy barátságos kakas várt, aki még a Google térképen is fent van.

Nyitás után fél órával érkeztünk, amivel veszítettünk egy fél órát a belépési időnkből, így csak 1 óránk volt fürdeni és körülnézni, ami nekünk pont elég volt.

Nem volt nagy hely, de annál szebb. Több, különböző hőmérsékletű termálmedence volt, mindet kipróbáltuk, természetesen.

Készítettem egy összefoglalót hasznos tippekkel az idelátogatóknak.

A fürdő után siettünk is tovább, hogy még időben odaérjünk megnézni, ahogy veszik ki a földből az ebédünket. Spoiler alert: lekéstük.

Mivel próbáltam nagyon random lenni ezen az utazáson, így nem igazán néztem meg, pontosan hol emelik ki a földből a Cozido das Furnas-t, ezért először Furnas központjába érkeztünk meg. Itt már lenyűgözött minket a látvány, a földből feltörő vulkáni gőz nagyon különleges látványt nyújtott.

Valamiért az volt a fejemben, hogy 12:30-kor emelik ki az ételt a földből, de ez egy rossz infó volt, és ráadásul rossz helyre is mentünk először. A főzés egyébként egész nap tart, és a vulkanikus hő által, órákig főzött ételt a délelőtt folyamán lehet megnézni, hogyan emelik ki a földből, a Furnas-tó partján, ami Furnastól autóval 15 perc.

Miután ráeszméltünk, hogy rossz helyen vagyunk, rohantunk, hátha még látunk valamit, de sajnos csak 12:40-re sikerült odaérni. Azt viszont nem mondanám, hogy nem érte meg, így is nagyon menő látvány volt, ahogy fortyog az étel, amit nemsokára mi is megkóstolunk.

A kis kitérő után ismét visszatértünk Furnas központjába, ugyanis asztalfoglalásunk volt egy helyi étterembe, ahol meg lehet kóstolni a földben főzött, mindenféle húsból és zöldségből álló ételt (én csak „azori húslevesnek” hívom), a Cozido das Furnas-t. Minimum kétfős tálat lehetett rendelni, de bőven négy főre is elég lett volna. Ezt az ételt jó okkal hívom "azori húslevesnek", mivel a földalatti vulkáni gőzben, órákon át lassan főlő fogás többféle húsból – sertésből, marhából, csirkéből és kolbászokból –, valamint zöldségekből, például burgonyából, káposztából és sárgarépából áll, amit tálaláskor a saját főzőlével öntenek le. Tényleg mintha egy extrásabb húslevest ennél, csak a lé nélkül.

Az étterembe érdemes (sőt, itt azt hiszem kötelező volt) 24 órával érkezés előtt asztalt foglalni, hogy annyi adag étellel tudjanak készülni, ahány vendég várható.

Tele hassal, kicsit álmosan indultunk el vissza, a szállásunk irányába, viszont útközben kitaláltuk, hogy egy laza programra még van energiánk, úgyhogy megálltunk teát kóstolni a Chá Gorreana teaültetvényen. A laza program elképzelésből egy laza, másfél órás túra lett az amúgy lenyűgöző teaültetvény körül. Minden pillanatát élveztük, és örültünk annak, hogy végül beillesztettük ezt a programot a napba. A végén még többféle teát és sütit is megkóstoltunk, természetesen.

A nap utolsó programjaként még zárás előtt benéztünk az Augusto Arruda ananász-ültetvényre Ponta Delgadában, ahol végtelen sok üvegházban tekinthettük meg az ananásztermesztés különböző fázisait. Megkóstoltuk az ananászlikőrt is, amiből egyből vettünk is egy üveggel. Természetesen a lekvár sem maradhatott el.

A házikóba visszaérve még elfogyasztottuk a Cozido maradékát, és csak üldögéltünk a teraszon a macskák társaságában.

2026. május 12.

Az utolsó reggelünkön elég korán keltünk, hogy megnézzük a napkeltét, és szerencsénk volt, mert aznap viszonylag felhőtlen nappal ajándékozott meg minket a sziget. Nyilván az utolsó napon... :)

Elbúcsúztunk a szálláson a cicáktól és a tyúkoktól, majd elindultunk Ponta Delgada irányába reggelit vadászni. Egy speciality kávézót sikerült találni, ami egy kicsit turistásabb városrészen volt, itt ittunk egy kávét és ettünk ilyen nagyon finom fahéjas meg kurkumás tekercseket.

Az utolsó látványosság a listámon a Nossa Senhora da Paz szentély és kápolna volt, ami fél órára van autóval Ponta Delgadától, és amihez elég magasra kellett felautózni a sziget középső-déli részén, cserébe hihetetlen panoráma fogadott minket az óceánra és Vila Franca do Campóra, amire sajnos nem jutott időnk ezúttal. De majd legközelebb. :)

A szentély és a kápolna nagyon hangulatosak voltak, nem meglepő módon itt is lakik egy pár cica. Felsétáltunk a különleges lépcsőkön, megnéztük a kápolnát belülről is, majd csak élveztük a látványt.

Még volt egy kis időnk a repülő indulásáig, ezért még tettünk egy sétát az óceánparton, majd elindultunk vissza Ponta Delgadába leadni az autót. A reptérre tök időben érkeztünk, 3 órával az indulás előtt, és a csomagfeladós sorba is elsők között álltunk be, teljes lelki nyugalommal. Csak arra nem számítottunk, hogy a priority sorba beáll egy 10 tagú spanyol család legalább 20 bőrönddel, és ott fogunk állni 1 órát. :D

Én ekkor már nagyon izgatott voltam, mert nagyon vártam ezt a repülést. A Flores-ről szóló blogposztban kiderül, hogy miért.

São Miguel számomra az a sziget, ahol egy hónap is kevés lenne. Kifejezetten élménydús és változatos programokkal teli napokat éltünk meg. Remélem, még sokszor lesz lehetőségem visszatérni ide az életem során, mert még rengeteg dolgot fel akarok fedezni itt (és a többi Azori-szigeten is).